07.10.17

Móri Bornapi Rally 2007

Ezt tito irta a Csináltuk rovatba, 12:28 -kor

Tíz, kibírhatatlanul hosszú hónapra nyúló szünet után, múlt hétvégén végre sikerült csillapítani a rally-éhségemet. Több sikeres és kevésbé sikeres alkalom után ismét lehetőségem nyílt, hogy egy versenyautó anyósülésébe ülve újra átéljem azt a semmihez sem fogható érzést, amit az ólomlábakon vánszorgó rajtóra látványa, az ugráló fordulatszámmérővel szinkronban remegő karosszéria, és sportkipufogó hörgése okoz.
Tamás András barátom könnyen beadta a derekát, amikor Petra elejtett infói alapján önként jelentkeztem a navigátori feladatokra. A Móri Ezerjó Bornapok utáni hétvégén rendezett rallyverseny már hagyományszámba megy, mint az egész éves, Tódori Tibi által menedzselt versenysorozat zárófutama. Petrának még voltak bizonyos elszámolnivalói a kategóriatársakkal, de András tét nélkül, pusztán kedvtelésből nevezett. Ami számomra újdonság volt, hogy a paripa nem a jó öreg 1.3 Suzuki Swift GTi volt, hanem az év elején bevásárolt Renault Clio Williams. 2000 köbcenti, 150 nyihahaha, sportcélokra átalakítva, ennyi elég is volt ahhoz, hogy óvodás módra számoljam: hányat kell még aludni a versenyig?

Jevafotó

Nagy nehezen eljött a versenyhétvége is, ami a szokásos módon kezdődött. Szombat reggeli pakolászás, majd következett az első személyes találkozásom a versenyautóval. Bepréseltem magam a J1-be, aztán –sapka-sál legyen, átmegyünk a hegyen– Zircen keresztül Mór felé vettük az irányt. A Clio szériakivitel létére nagyon versenyautósan viselkedett, csörgött-zörgött, durrogott-csattogott, ahogy a gépkönyvben meg van írva. A társalgásnak ilyen formában nem volt sok értelme, így átadtam magam az élvezetnek, ahogy szemvillanás alatt, üvöltő motorral előztük a kocsikat, és fűztük a kanyarokat. Vigyorogva szálltam ki a sárkányból a gépátvétel helyszínén, ahol rég nem látott kispajtásokat üdvözölhettem. 71 páros készült megváltani a világot. Pillanatok alatt átestünk az adminisztráción, és Petra navigátorának kocsijával már mentünk is pályát felírni. A rendező kitett magáért, két olyan pályát tűzött ki, amin pár éve még a Rally1-es mezőny csapatott. Nézőként és versenyzőként is jártam már errefelé, így jónéhány kanyar és elágazás már ismerősként köszönt vissza. Mire végigértünk a két szakaszon, képbe kerültem, mint Mona Lisa, csak a mosolyom volt őszintébb. Nyilvánvaló biztonsági okokból a két gyorsasági szűk kitérőkkel és gumilassítóval voltak fűszerezve, így másnap a gumikérdésnek fokozott figyelmet szentelt András.

Vasárnap reggel napos idő, alacsony hőmérséklet, és zsibongó szervizpark várt minket. Mindenki a varázsgömböt kérdezgette: mit kezdjen a fekete mágiával? András intermédia gumikat választott, mondván: a hideg fehéraszfalton talán jobb választás, mint egy slick papucs. Valahogy nem állhattak jól a csillagok, mert ugyan az első lassítót még abszolváltuk, a másodikba viszont állóra fékezett kerekekkel csúsztunk be. Néhány másodpercet bespájzoltunk, aztán rongyoltunk tovább. Nem igazán fogtak a gumik, de András végig ura volt a helyzetnek. Mivel csak abszolút 10-ik időt mentünk, valamit kezdeni kellett a tapadási együtthatóval, ezért a második gyorsasági szakasz előtt a guminyomásmérő volt a legnépszerűbb eszköz a versenyzőtársak között. Miután a tenyeres mérőmódszerrel ellenőrizte az abroncsokat, András is engedett a nyomásból, hátha így hamarabb elérik az üzemi hőmérsékletet, és tudjuk teljesíteni a célkitűzést, a Suzuki GTi-k magunk mögött tartását. A második pálya már jobban sikerült, negyedik időt szakítottunk, kalandmentesen jöttünk le a szakaszról. A szervízparkban ment a szendvicsezés, a bandázás, és persze a fejvakarás: milyen gumit tegyünk fel a második körre? A választék szűkössége megkönnyítette a döntést, így a második körre mintás slick garnitúrával gördültünk ki. Ezek már jobban fogtak, a lassítókat sem túrtuk szét, csak a magát néha önállósító váltó okozott egy kis időveszteséget. A harmadik pályán 7 másodpercet javultunk magunkhoz képest, de András még mindig csóválta a fejét. A mesebeli hetes szám az abszolút helyezésre is klappolt, de egy Suzu így is befért elénk! A hosszabbik pályát megint kiadta a Renault Clio nagyobb sebessége, 5-ik időt mentünk, két másodpercet hozva az előző karikán.

Jevafotó

A szervizben újra az abroncskérdés volt terítéken. Mivel az autó hátulja még mindig nem úgy viselkedett, ahogy pilótám szerette volna, egy puhább keverék került fel. A harmadik, egyben utolsó kört már úgy teljesítettük, hogy a pályákban nem sok idő maradt. Az ötödik gyorsaságin öten (!) mentünk másodpercre azonos időt, ez az abszolút ötödik helyre volt elég. Andersen a sírjában, a mesebeli hetes szám trónja pedig veszélyben forgott… A legutolsó szakaszon is hiba nélkül robogtunk, újabb 5 másodpercet gyorsulva, 4-ik idővel csaptunk célba.

Miután leparkoltuk a remekül teljesítő versenyautót, visszasétáltunk az utolsó lassítóhoz, megnézni a mezőny hátralévő részét. Itt összeakadtunk a régi Suzukis ellenséggel, aki sajnos idejekorán feladni kényszerült a versenyt, és együtt örömködtünk a látványos féktávokon.

Mivel futam közben nem vezettük az időket, nagy talány volt, hogy hol is végeztünk pontosan. Az abszolút értékelés 5-6-ik helyére, és a kategória dobogójának harmadik foka környékére saccoltuk magunkat. Bizonyosságot sajnos csak órák múlva kaptunk, mert a kiértékelő rendszer megmakacsolta magát. A várakozás ideje alatt minden versenyautó, versenyző, és szurkoló ingyenes szabadtéri szélcsatornás kísérletben vett részt, így eléggé fáradtan érkeztünk a díjkiosztóra. A pusztavámi kultúrház büféjének árlapja rám üdítőleg hatott, a krónika kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ritkán találni Traubisodá-t 100 forintért, Unimukkot és Finlandia vodkát 350-ért. A frissítés után még jobban magamhoz tértem, mert végül az abszolút értékelés 5., és a kategóriánk 3. helyét szereztük meg.

Köszönöm a Tamás családnak!

Permalink