Van valami diszkrét bája annak, amikor az ember fodrásza is sportbuzi… A negyedórás LEGOhaj-faragás közben quadróban szól a műköröm- dagadtvagyok-mocskos pasik-mitfőzzekeste szopránszólam, a basszus és a tenor viszont az elmúlt hónap sporteseményeit taglalja. Hajszobrászom -tévékészülékkel nem rendelkezvén- elvakult youtube-rajongó, és rendszeresen ajánl nekem mindenféle kulcsszavakat, amiket a keresőbe gépelve csodát láthatok. Mivel olvasóink többsége akkoriban még a csattogó szárnyú falepkét tologatta, biztosan meg fogjátok ünnepelni az ehavi termést, a Videoton 84-85-ös UEFA Kupabeli menetelésének végét, amikor az El Galacticó-t idegenben győzték le egy góllal. A sorozat teljes krónikája itt olvasható.
Tíz, kibírhatatlanul hosszú hónapra nyúló szünet után, múlt hétvégén végre sikerült csillapítani a rally-éhségemet. Több sikeres és kevésbé sikeres alkalom után ismét lehetőségem nyílt, hogy egy versenyautó anyósülésébe ülve újra átéljem azt a semmihez sem fogható érzést, amit az ólomlábakon vánszorgó rajtóra látványa, az ugráló fordulatszámmérővel szinkronban remegő karosszéria, és sportkipufogó hörgése okoz.
Tamás András barátom könnyen beadta a derekát, amikor Petra elejtett infói alapján önként jelentkeztem a navigátori feladatokra. A Móri Ezerjó Bornapok utáni hétvégén rendezett rallyverseny már hagyományszámba megy, mint az egész éves, Tódori Tibi által menedzselt versenysorozat zárófutama. Petrának még voltak bizonyos elszámolnivalói a kategóriatársakkal, de András tét nélkül, pusztán kedvtelésből nevezett. Ami számomra újdonság volt, hogy a paripa nem a jó öreg 1.3 Suzuki Swift GTi volt, hanem az év elején bevásárolt Renault Clio Williams. 2000 köbcenti, 150 nyihahaha, sportcélokra átalakítva, ennyi elég is volt ahhoz, hogy óvodás módra számoljam: hányat kell még aludni a versenyig?
Jevafotó
Nagy nehezen eljött a versenyhétvége is, ami a szokásos módon kezdődött. Szombat reggeli pakolászás, majd következett az első személyes találkozásom a versenyautóval. Bepréseltem magam a J1-be, aztán –sapka-sál legyen, átmegyünk a hegyen– Zircen keresztül Mór felé vettük az irányt. A Clio szériakivitel létére nagyon versenyautósan viselkedett, csörgött-zörgött, durrogott-csattogott, ahogy a gépkönyvben meg van írva. A társalgásnak ilyen formában nem volt sok értelme, így átadtam magam az élvezetnek, ahogy szemvillanás alatt, üvöltő motorral előztük a kocsikat, és fűztük a kanyarokat. Vigyorogva szálltam ki a sárkányból a gépátvétel helyszínén, ahol rég nem látott kispajtásokat üdvözölhettem. 71 páros készült megváltani a világot. Pillanatok alatt átestünk az adminisztráción, és Petra navigátorának kocsijával már mentünk is pályát felírni. A rendező kitett magáért, két olyan pályát tűzött ki, amin pár éve még a Rally1-es mezőny csapatott. Nézőként és versenyzőként is jártam már errefelé, így jónéhány kanyar és elágazás már ismerősként köszönt vissza. Mire végigértünk a két szakaszon, képbe kerültem, mint Mona Lisa, csak a mosolyom volt őszintébb. Nyilvánvaló biztonsági okokból a két gyorsasági szűk kitérőkkel és gumilassítóval voltak fűszerezve, így másnap a gumikérdésnek fokozott figyelmet szentelt András.
Vasárnap reggel napos idő, alacsony hőmérséklet, és zsibongó szervizpark várt minket. Mindenki a varázsgömböt kérdezgette: mit kezdjen a fekete mágiával? András intermédia gumikat választott, mondván: a hideg fehéraszfalton talán jobb választás, mint egy slick papucs. Valahogy nem állhattak jól a csillagok, mert ugyan az első lassítót még abszolváltuk, a másodikba viszont állóra fékezett kerekekkel csúsztunk be. Néhány másodpercet bespájzoltunk, aztán rongyoltunk tovább. Nem igazán fogtak a gumik, de András végig ura volt a helyzetnek. Mivel csak abszolút 10-ik időt mentünk, valamit kezdeni kellett a tapadási együtthatóval, ezért a második gyorsasági szakasz előtt a guminyomásmérő volt a legnépszerűbb eszköz a versenyzőtársak között. Miután a tenyeres mérőmódszerrel ellenőrizte az abroncsokat, András is engedett a nyomásból, hátha így hamarabb elérik az üzemi hőmérsékletet, és tudjuk teljesíteni a célkitűzést, a Suzuki GTi-k magunk mögött tartását. A második pálya már jobban sikerült, negyedik időt szakítottunk, kalandmentesen jöttünk le a szakaszról. A szervízparkban ment a szendvicsezés, a bandázás, és persze a fejvakarás: milyen gumit tegyünk fel a második körre? A választék szűkössége megkönnyítette a döntést, így a második körre mintás slick garnitúrával gördültünk ki. Ezek már jobban fogtak, a lassítókat sem túrtuk szét, csak a magát néha önállósító váltó okozott egy kis időveszteséget. A harmadik pályán 7 másodpercet javultunk magunkhoz képest, de András még mindig csóválta a fejét. A mesebeli hetes szám az abszolút helyezésre is klappolt, de egy Suzu így is befért elénk! A hosszabbik pályát megint kiadta a Renault Clio nagyobb sebessége, 5-ik időt mentünk, két másodpercet hozva az előző karikán.
Jevafotó
A szervizben újra az abroncskérdés volt terítéken. Mivel az autó hátulja még mindig nem úgy viselkedett, ahogy pilótám szerette volna, egy puhább keverék került fel. A harmadik, egyben utolsó kört már úgy teljesítettük, hogy a pályákban nem sok idő maradt. Az ötödik gyorsaságin öten (!) mentünk másodpercre azonos időt, ez az abszolút ötödik helyre volt elég. Andersen a sírjában, a mesebeli hetes szám trónja pedig veszélyben forgott… A legutolsó szakaszon is hiba nélkül robogtunk, újabb 5 másodpercet gyorsulva, 4-ik idővel csaptunk célba.
Miután leparkoltuk a remekül teljesítő versenyautót, visszasétáltunk az utolsó lassítóhoz, megnézni a mezőny hátralévő részét. Itt összeakadtunk a régi Suzukis ellenséggel, aki sajnos idejekorán feladni kényszerült a versenyt, és együtt örömködtünk a látványos féktávokon.
Mivel futam közben nem vezettük az időket, nagy talány volt, hogy hol is végeztünk pontosan. Az abszolút értékelés 5-6-ik helyére, és a kategória dobogójának harmadik foka környékére saccoltuk magunkat. Bizonyosságot sajnos csak órák múlva kaptunk, mert a kiértékelő rendszer megmakacsolta magát. A várakozás ideje alatt minden versenyautó, versenyző, és szurkoló ingyenes szabadtéri szélcsatornás kísérletben vett részt, így eléggé fáradtan érkeztünk a díjkiosztóra. A pusztavámi kultúrház büféjének árlapja rám üdítőleg hatott, a krónika kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ritkán találni Traubisodá-t 100 forintért, Unimukkot és Finlandia vodkát 350-ért. A frissítés után még jobban magamhoz tértem, mert végül az abszolút értékelés 5., és a kategóriánk 3. helyét szereztük meg.
Az utóbbi hetekben Gál Gyuláról szólt az MKB zuhanyhíradó. Állítólag nemi szervét mutogatta Pericsnek, nekiugrott Csokinak, és különben sem kicsi arcát akkorára növesztette, hogy az XXL-es símaszk is szorította… A szóbeszéd szerint nagyon kilógott az Audi Q7 szekérrúdja, két meccset is csak a pálya széléről nézhetett, de mindenki szerencséjére nem tették lapátra kedvenc beállósomat. Egyelőre.
Az alábbi videó a tegnapi, Győr elleni bajnokin készült. Engem speciel nem nyugtat meg ez a fene nagy egyetértés, de örülök, hogy a Gál-ügy egyelőre lekerült a napirendről. Felhívom szíves figyelmeteket a focistákra jellemző, átlagnál magasabb úgyérzem mutatóra. (5 db-másfél perc). LOL
Gabesz kispajtásunk már megvillantotta írói vénáját ezeken a hasábokon, most egy felelőtlen ígéretének eleget téve szerez csekély nyilvánosságot, hogy kinek is? Mondja el ezt ő maga! A szerző ugyan felhatalmazott, hogy népsportblogosítsam az írást, és ennyi magas labda láttán nehezen is bírtam tűrtőztetni magam, végül egyet sem csaptam le, tegyék meg ezt gondolatban a kedves olvasók… Íme:
Habár a népsportblog szerkesztői köztudomásúan inkább nő és csapatsport, mint női-csapatsport rajongók, egy rövid postot mégis áldozunk a női labdazsonglőr-lábak oltárán. Történt ugyanis, hogy tudomásunkra jutott egy csapatnyi hihetetlenül szimpatikus női focista -kis túlzással- ahhoz hasonló menetelése, mint amit a dánok produkáltak azon a (számukra biztosan) nagyon emlékezetes EB döntőn.
A szóban forgó társaság az Ercsi női csapata, akik a Fejér megyei női bajnokság indulóin meneteltek végig az őszi szezon során. Újonc csapatról van szó, fiatal lányokról, akik ahelyett hogy a Helen és a fiúk-ra majszolnák a bonbonokat, hetente kétszer felhúzzák a focicsukát, és órák hosszat róják a köröket, csúsznak-másznak az edzőpályán, lőnek kapura, gyakorolják a gólörömöt. Bizony, kell is erősen, ugyanis újonctól el nem várható módon idén rommá alázták a legtapasztaltabb csapatokat is, és most vasárnap hazai pályán, 9 órától az őszi szezon bajnokavatása készülődik. Az ellenfél a kicsit sem lebecsülendő képességű, ámde a mi lányainknak nyomába sem érő Tác csapata lesz, akik kislányos zavarban fogják végigasszisztálni az ercsi lányok mennybemenetelét.
A nagyjából felvázolt sikersztori akkor kezdődött, amikor Banádi Imi-bá két év hallgatás után összetrombitálta a helyi iskolában már körvonalazódott gárdát, akik néhány további tehetséges légiós csatlakozásával igazi nagycsapattá kovácsolódtak.
A lányok angyali szárnyalása talán a szeptember 16-i meccsen kezdődött, amikor is az ellenfél a Székesfehérvári ARISZ nevezetű (korábbi bajnok) csapat volt. Az Ercsi csajok nagy meglepetésre 2:1-re vezettek. Már csak 9 perc volt hátra, amikor az ellenfél hatalmas hajrával megfordította a mérkőzést. Hősnőink azonban nem roppantak össze, és bár minden veszni látszott, a középkezdés után Niki meglendítette - az azóta legendákat megihlető, David Beckham által is megcsodált - jobb lábát, és akkora bombát akasztott az ellenfél kapujába, hogy a kapus még mindig a függvénytáblát bújja, hogyan is lehetséges az ilyen?!
Ez a meccs akkora lökést adott a lányoknak, hogy azóta elfelejtettek veszíteni, porrá zúzva ezzel az ellenfelek reményeit. A hétvégén tehát kiderül, ki lesz az őszi bajnok, szurkoljunk hát mi is legalább lélekben nekik!!! És természetesen hatalmas RESPECT innen a fotelből.
Miközben szívügyem a Roma Évtized, rádöbbentem, hogy népsportblog a nemzetiségi kérdést eddig csupán említésszinten kezelte (ez is csupán Kerekes Zsombornak és Nenad Puljezevicsnek köszönhető). A méltánytalanul kevés nyilvánosságot kapó magyar labdarúgó cigányválogatott szereplése viszont remek apropót ad arra, hogy a magam szerény eszközeivel (pár faragatlan szóviccel) kisebb hírverést csapjak az erősen pigmentált kisebbség felzárkóztatásának.
Kevesen tudják, hogy a magyar cigányválogatott olyan mérleggel bír, amit ha az A-válogatott mondhatna magáénak, a 10 millió szövetségi kapitány örökre befogná a száját. 98 meccsből kb. 5-öt vesztettek, és olyan futballnemzetek skalpját gyűjtötték már be, mint pl. a brazil. (brazil cigányokat magunk elé képzelve kéretik nem nevetni…)
A nemzetközi cigány futballnak igen illusztris személyiségei vannak, elég megemlíteni Eric Cantoná-t, akinek a szülei a mai napig vándorló életmódot folytatnak (immáron nem szekérrel, hanem lakóbusszal), és Zlatan Ibrahimovic-ot, akinek bosnyák cigány szülei a malmö-i kisebbségi közösség vezéralakjai. Sőt, egyes szóbeszédek alapján Davor Suker eredeti neve Davor Sukár volt…
Itthon is nagy nevek állnak ám a sorban! Koszta Jani és Pisont István kisebbségi hovatartozása számos szurkolói rigmus alapja volt, a közelmúltban pedig Kiskenő és Kerekes Zsombi öregbítettek a romák jóhírét … Mellettük emlékeztek még a váci Nagy Tibire, vagy a Bakony Maradonájára, Rugovics Vendelre is, ugye?
Napjaink válogatottját főleg alsóbb osztályokban focizó srácok alkotják, de nem ritka a bőcsi, diósgyőri játékos, vagy akár a Vasas focistája. Kiemelkedési lehetőség ez nekik, kár, hogy kevesen élnek vele. Nem árt tudni, hogy a romaválogatott ezeket a kiemelkedő eredményeket MLSZ támogatás nélkül, csekély szponzori segítséggel, szinte teljesen egészében saját zsebből finanszírozva érte el. Tény, hogy napjainkban nehéz a magyar focinak támogatót találni, ha pedig az ember hozzáteszi, hogy éppen a magyar cigányválogatott számára kalapozik, háááát, érthetően nem nyílnak meg a pénztárcák… Pedigmárhogy…
Mostoha körülmények: csapatbusz
Abszolút esélyesként kaptak meghívást a nyolc-csapatos cigány Világkupára, Splitbe. 50.000 euró volt a tét, ebből jónéhány további tornaszereplést ki lehetett volna fizetni, de ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe…
Sajnos a híradások szűkszavúan szóltak a tornáról, talán azért, mert a szurkoló családtagok felszedték a kommunikációra szolgáló sárgaréz vezetékeket? Mindenesetre bámulatosan kezdték a találkozókat. A csoportmeccsek során gurítottak egy hármast a szlovéneknek, egy hetest az osztrák cigányoknak (nem röhögni, tényleg van ilyen, a Balkánról menekültek), gólt pedig nem kaptak. A brazilok ettől megijedve inkább ki sem álltak… Vágjátok, hogy mikor fog ez megtörténni az A-válogatottal is? A fiúk a házigazdák bőrén keresztül jutottak a döntőbe.
Roma válogatott
Hiába, a magyar cigányok a kontrázás mesterei, de egy kis szólótól sem riadnak vissza. A mutatott játékkal elégedett lehetett a főszponzor, és a két szurkolói csoport is (Ultras bengalo-Ördögi ultrák, Ultras devla-Isteni ultrák). Sajnos a korrupció és az irigység elérte a romafocit is… Nem fogjátok elhinni, de a döntőben nem a másik elődöntő győztesével kellett játszani, hanem egy világkupa-válogatottal! A szervezők vették a bátorságot, és egy bosnyák-szlovén-horvát cigánycsapatot állítottak pályára! Máskor egy fej fokhagymáért eladják egymást, persze ilyenkor a pénzdíj inkább összefogást szül… Pedig ez még csak az intro volt, ezután jött a magyar csapat ellehetetlenítése, kapuskiállítással, új kapus be nem engedésével, üres kapura rúgatott büntetővel… Így kaptak ki a magyar cigányok Horvátországban. Ej.
Részemről teljes mellszélességgel támogatom a magyar cigányválogatottat, és osztom Telefonos segítség véleményét, hogy az MLSZ-nek is ezt kellene tennie. Van itt egy magyar focicsapat, ami sorra szállítja az eredményeket, a semminél mindenképpen többet érdemelnek.
A hétvégi, Celje elleni Fotex-fiaskó után belső késztetést éreztem, hogy magyar győzelemért szurkoljak a férfi kézilabda BL-ben, így a lenyugvó nap a Viasat előtt talált, ahol a Pick Szeged csapata a szlovén Velenje ellen próbálta meg kiköszörülni a honi kézilabdán esett csorbát. Annak ellenére, hogy ereimben MKB-színű, és magas fémtartalmú vér folyik, a játszópólós rotációban gyors cserét eszközöltem, felöltöttem a tavalyi bajnoki döntő alkalmával bugázott szögedi szurkolói pólót, és két doboz sörrel a kezemben vártam a csodát. Csodát mondok, mert ősi ellenfelünk (nna, most majdnem ősi román ellenfelet írtam, de az igazán ízléstelen szóvicc lett volna :)) bajnoki szereplése nem predesztinált elsöprő sikert… Vesztettek két pontot a Debrecen ellen, ami -ha Csokonai városának csapata a rájátszásba jut- még rosszul jöhet. Rém kíváncsi voltam a frissen igazolt román játékosokra is, hiszen olyan propaganda-hadjárat előzte meg jöttüket, mintha magát Momir Ilic-et igazolták volna le (aki egyébként tegnap délután egymaga 16 gólt vágott a Kiel-nek, ajajaj).
Kicsit paráztam a számomra tökismeretlen szlovén ezüstérmestől, de a Szeged gyorsan megnyugtatott, olyan kemény védekezést mutattak be, ami bármelyik csapatnak dícséretére válna. Benyoka kedvence, Puljezevics, szélekről fogott, mint a kék kerítésfesték, az előtte álló fal pedig akkora volt, hogy kínai névrokonához hasonlóan műholdról is látni lehetett.
It was a job for Superman
Ilyen hátországgal gördülékenyen ment a játék, elöl sorozatban gurultak le a gólok a gyártósorról. Az igazsághoz tartozik, hogy a Velenje nem játszott olyan kézilabdát, amitől hanyatt kellene dőlni, a Szegednek pedig szinte minden sikerült. Puki védései komoly támogatást adtak a csapatnak, Andjelkovicsék szárnyaltak a pályán. A hazaiak mindössze négy (4) gólt szereztek az első félidőben, míg a Pick 14-et. Bravúros!
Sajnos a második félidő nem ott folytatódott, ahol a dán bírók az elsőt lefújták. Akadozott a szegedi gólgyártás, Puljezevics kisebb hullámvölgybe került, és enyhén megnőtt a játékvezetői nyomás. Szerencsére a Szeged tizenegynéhány perc alatt magához tért, és semmi sem veszélyeztette a nagy arányú győzelmet. Matics remek ütemben hozta be a cseréket a padról, így az utolsó percekben már Puki szenzációs védéseit sem csodálhattuk tovább. (Megjegyzem, a helyére beállt Marjanac sem hozott szégyent a csapatra.) Idegenben egy tucat góllal nyert a Szeged, ami egy óriási lépés kitűzött BL csoportelsőség felé. Respect a csapatnak, és annak a nagy halom szurkolónak, aki elkísérte őket Gorenjé-be. Szép volt fiúk!
A Móri Ezerjó Bornapok utáni hétvégén rendezett rallyverseny már hagyományszámba megy, mint az egész éves, Tódori Tibi által menedzselt versenysorozat zárófutama. Petrának még voltak bizonyos elszámolnivalói a kategóriatársakkal, de András tét nélkül, pusztán kedvtelésből nevezett. Ami számomra újdonság volt, hogy a paripa nem a jó öreg 1.3 Suzuki Swift GTi volt, hanem az év elején bevásárolt Renault Clio Williams. 2000 köbcenti, 150 nyihahaha, sportcélokra átalakítva, ennyi elég is volt ahhoz, hogy óvodás módra számoljam: hányat kell még aludni a versenyig?
